Nagyon nehéz embereknek emberekrôl írni én mondon neked. Embereknek állatokról, vagy állatoknak emberekrôl sokkal hálásabb feladat. Hogy milyen kedvelt téma az állatmese azt nem kell bizonyítanom, viszont elég gyatra elképzelépzelésem volt az állatoknak emberekrôl alkotott véleményérôl.
A múlt héten kissé melankólikus hangulatban voltam, s úgy éreztem beszélnek kell valakivel. Rusty, a szelid lelkù doberman mindig jó társnak bizonyult, de beszélgetni nem nagyon szoktunk, mivel a lélek rezdüléseibôl is értjük egymást. Ezúttal azonban úgy érezte, jobb ha megpróbál eltéríteni borús gondolataim medrébôl, s elmesélt egypár történetet, ami mostanában, vagy éppen elôzô éltében történt vele. Ilyen történet volt a csörgôkígyó esete, aki egy rossz pillanatában a saját farkába harapott, s fájdalom, de nem tudta azt elengedni. Ettôl kezdve nem tudott csörögni bármennyire is szükség lett volna rá. Igy a család nagy dilemma elôtt állt, hogy ki tanítsa meg csörögni a kicsineket. Az emberek között az a tévhit alakult ki, hogy a csörgô kígyó a csörgést veszélyhelyzetben használja, hogy elkerüljék egymást az emberrel. Ez nagy tévedés. A csörgés a kommunikáciának egyfajta magasabb rendû formája, amelyet az ember talán a morzéhoz hasonlithatna, ha mindenáron hasonítani akar.
Aztán beszélt a 200 éves aranyszemû papagállyal kötött barátságáról, aki élete folyamán megtanult 10 különbözô nyelvet, köztük az ó-görögöt, s eredetiben szavalta Omar Khayyam perzsa költô verseit. Most viszont az s az új gazdása, - ahogy ô említette - ez a “homo-idiótis,” csak annyit tud mondani Pityuka vagyok, Pityuka vagyok. Szóba került még Rainer Maria Rilke lelki kapcsolata állatkerti párduccal, de amikor a kutya és az ember kapcsolatára került sor Rusty kissé rezignált lett, de errôl majd egy másik alkalommal számolok be. Annyit azért szeretnék elárulni, hogy a kutyák és egyáltalán az állatok harmonikusan élnek környezetükkel. Nem tûnôdnek a tegnapon, nem aggódnak a holnap miatt, viszont mihely kapcsolatba kerülnek az emberrel ez az össszhang felbomlik, s a zûrzavar lép a helyébe.
Az ember a valóságot, amit tulajdonképpen a saját képére formált, olyan banálisnak, olyan mindennapinak tartja, hogy nem akar róla tudomást venni. Sôt inkább menekül a valóság vagy éppen az ügyeletes igazság elôl, nehogy az unalom vagy a depresszió posványába sûllyedve dagonyázzon saját könnypocsolyájában. Háború van? Hát istenem mikor nincs? Tudomásul kell venni, hogy ez része az evoluciónak melynek a mai napig alanyai és tárgyai vagyunk.
Szaki Bácsi annak idején megkérdezte a diszes elsô C osztály tanulóit, hogy ki volt az ôsember ellensége? Erre mindenki kórusban: a mammuuuut. Erre ô “Dehogy a mamut, a másik ôsember!” Akkor még a neandervölgyi ôsembert tartották a homo sapiens elôdjének, de Szaki bácsi, rendes polgári nevén Szakály Ferenc gimnáziumi történelem és földrajz tanár, valamint polihistor, már akkor sejtetni engedte velünk, hogy a homo sapiens jó szomszéd módjára kiírtotta vetélytársait, amelyeket ma
homo habilis,
homo erectus,
homo heidelbergensis és
homo rhodesiensis néven ismerünk. Egyedül a homo ludens tudta megtéveszteni e vérengzô fajt, s látszólag beilleszkedett a homos sapiens sapiens bonyolult világába. Itt-ott azonban felbukkannak mitoszok, amelyek arról adnak számot, hogy a homo ludens kisebb nagyobb disszidens csoportokat alkotva, várja mikor robbantja fel magát a modern értelemben vett emberiség. A homo ludens is felismeri a faji, nemzetiségi, nyelvi és más egyéb emberi problémákat, de valamiféle perverz ösztöntôl vezérelve nem megoldonai, hanem irónikus pajkosságával elmaszatolja a jelentôségét.
Nagy általánosságban elfogadott az az elmélet, miszerint az embert a munka és a tagolt beszéd és gondolkodás különbözteti meg az állatvilágtól, no meg hogy, hogy társadalmi lény. Szeretném azért arra is felhívni a figyelmet, hogy egyedül az ember az a teremtmény aki ha megöli áldozatát inkább elássa, mintsem megegye. Ezt a viselkedési formát sok állatnál is megfigyelhetjük, mert állat a felhalmozott élelmet elraktározza inségesebb idôkre. Valószinù ez a tulajdonság a korábbi fejlôdési stádiumból maradt ránk, csak már a jelentése a homályba merült.
A munka mellett az elvont gondolkodásra is képes az ember, s ez egyeseknél olymódon kifinomult, hogy a munka maga is elvont fogalommá vált nála. A kutyám véleménye szerint a szótagolt beszéd kimondottan akadályozza az embert az elvont gondolkodásban, mivel nem képes improvizációra. Néha mond ilyeneket, hogy subi-dubi-duuuub, mag yahooooo de ez csak a bizonyos hormonok túltengésére utal.
De hogy visszatérjünk a háborúkra, abszolut érthetetlen miért csinált az ember olyan nagy ügyet a szórványosan elkövetett gyilkosságokból, lincselésekbôl, gyújtogatásból vagy esetleg a nemi erôszakból. A homo sapien sapiens génjeiben hordozza a gyilkosságra való hajlamot, ezért igazán nem is vonhatjuk érte felelôsségre. Bistos vagyok benne, hogy sokunk látott már olyan táblát, amelyen nagy nyomtatott betükkel az áll: “Vigyázza a kutya harap!” Igen a kuty tud harapni, persze csak ha muszály. Viszont még sosem láttunk olyan táblát házfalakra erôsítve “Vigyázz az ember öl!” Ez csak azért lehet, mert nem a kutyák, hanem az emberek készítik a táblákat. El tudjátok képzelni, mit írna egy nerc, vagy pézsma patkány egy ilyen táblára?
A bûnözôkkel egyébkébkét nem az a baj, hogy berugnak és szétverik a Fogadó a Szürke Lóhoz nevù vendéglôt, hanem az, hogy iskolába járnak, s megtanulnak ideológiát szerkeszteni tetteik elkövetésére. Sôt mozgalmat építenek rá, s mindjárt faji, vallási vagy éppen kissebbségi kérdést csinálnak belôle, amitôl már minden normális embenek az agyveleje beteget jelent hosszabb-rövidebb idôre. Az emberek elkezdenek csoportosulni, mozgalmakat indítani, pufoktatni, elôször csak frázisokat, aztán amit éppen lehet.
Itt vannak például a szakszervezetek. A minap három kaliforniai cég munkásait a szakszervezet sztrájkolásra szúlította fel. Volt aki beteget akart jelenteni, hogy ne kelljen sztrájkolnia, de nem volt kiút, meg kellett jelennie betegen is. Viszont hogy az idô gyorsabban múljon, a cégek kapui elôtt nyárson sûltet készítettek, és sört ittak hozzá, zenét hallgattak, hogy ne legyen kárba veszett idô, ha már egyszer nem kapnak fizetést ezekért a töntetésekért. Bocsánat, csak a munkások nem kaptak, mert a szakszervezetisek pont a munka kellôs közepében voltak, s ezért pémium is járt nekik.
Ezek a felfordulások azonban értelmetlen költségekbe verik a termelô vállalatokat és jobban legatyásítják az államháztartást.
Napjainkban elindultak olyan körlevelek, hogy ne vegyél külföldi árut, vásárolj amerikait, hogy honfitársaid, családtagjaid megtarthassák munkájukat. Könyörgöm, hogyan vásárolhatnék amerikai autót, ha a szakszervezet áldásos tevékenysége következtében az amerikai autok szarok.
Ugye most már látják mennyire fárasztóak ezek a dolgok. Viszont az tagadhatatlanul érdekesebb az, amikor Kamilla hercegnô enyhén alkoholos állapotban legurult a Buckingham palota lépcsôjérôl. Szerencsére az imént említett hölgynek semmi olyan baja nem lett, ami már elôtte nem volt. Persze ha Lukácsné a házmester kibukik mert a lépcsôházat már megint összehuggyozták, és a férje egy idióta, senki nem hökken meg.
Na látják, most ezért nem beszélek az adózási viszonyokról, és hogy az ember társas lény, pedig nagyon tanulságos volna. Nekem is szükségem van egy kis áramszünetre, mert a fônököm a szomszéd szobában indulókat énekel. Istenem, 33 évig katona volt.
