2008. november 29., szombat
Mi izgatná fel a demokratákat
Ha Bush most lemondana és Dick Cheney lenne az elnök, s Cheney Condoleeza Rice-t jelölné elnökhelyettesnek. Ezután Dick Cheney lemondana, s Concoleeza Rice, egy republikánus, az elsô fekete nô , lenne az Egyesült Allamok elnöke!!!
2008. november 27., csütörtök
Csoda bármikor történhet
Ma a hálaadás napja van. Kora reggel hûséges kutyatársammal a szokásos reggeli tóparti sétánkon átadtam érzékeimet a enyhe szellô madárdalos kedvének, s a lassan gyülekezô bárányfelhôk türelmes rendjének. Ahogy kiléptem az óriás koronájú fa árnyékából a reggeli nap sugarai csapdába ejtettek. Hunyorgó szemem pillái mögül kémleltem a sárga ragyogást, melege átjárta egész testem, s beszívtam tüdômbe a csoda lehelletét.
Köszönet a pillanat töredékeinek varázsáért, a boldogság szilánkokért, s a szeretetért melyet adhatunk.
Köszönet a pillanat töredékeinek varázsáért, a boldogság szilánkokért, s a szeretetért melyet adhatunk.
2008. november 26., szerda
Szentté avatják Sztálint?
A szovjet diktátor jelenleg II. Miklós cárral küzd az első helyért azon az internetes szavazáson, ahol az orosz emberek eldönthetik: ki az ország legjelentősebb történelmi személyisége. A kommunista párt szentpétervári bizottsága úgy nyilatkozott, hogy ha Sztálin kerül ki győztesen a szavazásból, kezdeményezni fogják az egyébként ateista diktátor szentté avatását az orosz ortodox egyháznál.
Folytatás: http://civertan.blogter.hu/280979/szentte_avatjak_sztalint
Folytatás: http://civertan.blogter.hu/280979/szentte_avatjak_sztalint
2008. november 19., szerda
2008. november 15., szombat
Bolyongó
Nézôpont
Amikor még csak olyan pislákoló kis fény voltam, mint a nyári éjszakában az alig lélegzô szentjánosbogár potroha, nem gondoltam hogy mennyi felelôsség fog rám hárulni egyéniségem kialakitásában.Kezdetben a dolog igazságtalanságán, miszerint minden lélek éledésének korai szakaszában kizárólag a vele szinbiózusban élô lénytól függ, nem gondolkodtam. Csak lassan eszméltem rá, hogy a testi társamról kialakitott kép mennyire befolyásolja bolgulásom a középsô-világ anyagi és felsôvilág szellemi társadalmában, amelyet csak a hosszú idô után megváltozott értékrendek formálhatnak újra.
De mielôtt leirnám itt röpke történetemet, az érthetôség kedvéért elmondom, hogy a mutualizmus csak fizikai értelemben szünik meg a súlytalan szárnyú lélek és a földi porhüvely között. Mikor például a dús hajkoronájú Zsófia eltávozott az élôk sorából, a hölgy örökösei gyakran emlegették ôt, de már nem arra a karizmatikus, egyenestartású, mélybarna szemü asszonyra gondoltak, hanem az testébôl elillanó légfuvallatra, vagy talán illatra amely a temetésen a gyászolókat körül lengte, megtapintotta a szemek alatt lévô kis nedvességet, s egyik másik hozzátartózója lelkét megölelte. Amikor ölelése viszonzásra talált folytathatta útját a lelkek birodalmában mindaddig amig álmodnak róla, amig megérintik.
Ennek a kiszabadult életerônek viszonylag könnyü dolga volt, mert Zsófia tekintélyes vagyonát egy utolsó gesztusként nagyvonaluan ráhagyta rokonságára.
Mikor viszont életében az asszonyságot dicsérték kellemes hangjáért, vagy éppen nemes tetteiért akkor valójában a testét átjáró bizonyosságot, ereiben lüktetô erôt méltányolták,
Ha én egy emberi értelemben vett rendes polgári lélekként gyarapithattam volna erôtartományomat, bizonyára most ott ringatódznék a poharas szekrény fénytôl hunyorgó porcelán angyalkáinak szája sarkán, s elmélkednék halandók számára oly lényektelen dolgokról. De nem igy történt.
Egy másfélkilónyi, még bôgni is alig tudó húscsomagban láttam meg a napvilágot. Már a kezdet kezdetén fitymáltak. A körülállók elégedetlenségüket idôrôl-idôre szóban is kifejezték, valahogy igy: “ Hát köllött nekünk ez a leány?”, s bizonytalan szinü ruhadarabokba tekerve megkezdôdött fölfi pályafutásom.
Szegénység vagy amit akartok
Sokan írtak már a szegénységrôl mindenféle formában de a szomszédtól kapott téli kabátban felakasztott kislány elbeszélése kissé külônbôzik ezektôl beszámolóktól azon oknál fogva, mert a gyereknek fogalma sem volt arról , hogy mirôl beszél. Nem volt sem szomorú, sem elégedetlen, s különben is jól elvolt abban a világban, amelyet én a jó szelleme teremtettem neki. Én sem panaszkodhattam, mert úgy gombolyíthattam a történet fonalát ahogy nekem tetszett, mivel csöndes, szófogadó gyerek volt.
A fogasra csak azért került, mert a kabát szûk volt. Ahogy a sok gyerekes családoknál szokás volt, a gyerekek télen egyûtt kirajzottak, hogy a sûrû hóesést nagy újjongással üdvözöljék, hóembert vagy bunkert építensenek, csúszkáljanak vagy szánkózzanak a szôlôhegyek lejtôin, s sötétedéskor, jó esetben, csurom vizesen összefagyva, egyszerre berontottak a házba. Ez a roham olyan volt, mint a középkorban, vérttel felfegyverzett lovas támadás. Szegény anyjuk azt sem tudta milyen gyorsan kapkodja le a vízes ruhadarabokat a kölykökrôl, nehogy megbetegedjenek. Igy történt, hogy a nagy sietségben a szelid asszonyka felkapta a kiskabátos vánnyadt porongyot s a szépen ívelt fogasra akasztotta, s még egy pár kabát került a tetejére. A kabát túl szoros volt, igy a csenevész lányka a kabátban maradt, s csak az átázott, újságpapírral kibélelt ócska cipô esett le a lábáról, mert abba még bele kellett nônie.
A kis vacak senkinek sem hiányzott, az anyjának pedig szusszanásnyi ideje nem volt, mert a sáska hadat etetni, öltöztetni, vetkôztetni kellett, s forró téglát melegíteni az összefagyott lábuknak, hogy kiengedjen a vastag mélyszagú, dohos dunyha alatt a fütetlen szobában. Mindamellett a soha meg nem szûnô ricsaj úgy eltompította érzékeit, hogy ha meg is szólalt, azt könyörgve tette. Ezt az állandó feszültséget Öcsibácsi megtetézte szüntelen szökéseivel, s csak késô éjjel véraláfutásos ábrázattal tért haza.A két nagylány természete nagyon különbözött, de azonnal bensôséges hangulat alakult ki közöttük, ha arról volt szó hogyan toljanak ki a pár évvel fiatalabb öccsükkel, aki erôsebb volt kettôjôknél együttvéve is. Öcsibácsira a legnagyobb jóakarattal sem lehetett mondani, hogy jó gyerek volt.
Az egyik ilyen eltûnése alkalmával, a lányok betömték a kapucsengôjét ronggyal, hogy ne hallja meg anyjuk az érkezését. Nem tehetett mást az ablakon kellett dörömbölnie, amit az ember, aki szintén a házban lakott, meghallott. Na ez bizony kínos volt, mert nem szerette ha álmából felébresztették. Szokatlan fürgeséggel elkapta a rossz suhancot, s jól elagyabugyálta a gyalupadon a két lány örömére. Hogyhogy nem, már volt is daluk az esemény megörökítésére, s pillanatnyi habozás nélkül felcsattant a nóta.“ Egyik nap az öcsi bácsi kikapott, elcsavargott még alig hajnalodott, de úgy kell néki jól meg járta hahaha, de hahaha!”Azon az ominózus napon, amikor a “vilászépnádszálkirálykisasszony” a fogasra került, Öcsibácsi kivételesen el is tûnt. Hogy mikor, hogyan kerül elô már nem jegyeztük, mert szokásává vált az eltûnés. Anyja oly nagyon aggódott, hogy nem jutott eszébe hol van az ô “borsószemkirálykisasszonya”, így a vakarcs a fogason maradt. Eleinte jól tûrte, mert a konyában fôzéshez mindennap begyújtottak, s volt a falon néprádió is, ahol sok-sok rádiójáték volt, s azt hallgatta, s álmában még vissza is beszélt a rádiónak. Aztán már ébren is beszélgetni kezdett. Ezt a szokását az ember, akit Pali bácsinak is hívtak, nem szerette, mert állandóan az adószedôk elôl bújkált. Egyszer mondta is: Hogy senki nincs itthon ez meg a tyukokkal diskurál. Volt egy másik rádió is, de ez egy másik történet, s különben is Pali bácsi eldugta a szénakazalba, hogy el ne vigyék. Az nem volt olyan szórakoztató, mert csak az örökös rádióhullámok keresését hallgathatta a egész család apraja nagyja. “Itt a Szabad Europa Hangja beszél!”, meg krskrsk. A német megszálás alatt persze Moszkva hangját keresgélte nagy kitartással.
Nem is volt olyan rossz hely az a fogas. A nyafka tündérlány elkerülte a testvérek állandó zaklatásait. Mivel mindenen nyekergett, és a testvérek ezt élvezték, belecsiptek, vagy meghúzták a haját, vagy megnyomták az orrát, mint egy gumi babának. A nyee, naaaa, nyiii, eee, soha sem maradt el, így a birizgálás is állandósult. Ezidôtájt már tavaszodni kezdtett, s így történt, hogy a nyöszöge a tél végét, s a tavaszt a fogason töltötte. Ez csak akkor tünt fel, amikor a fürdés következett. Havonta két-havonta, amikor az ember úgy gondolta, hogy megengedhetjük magunknak azt a luxust hogy a fûrdôszobai viztartály alá begyújtsunk, az anya vizet forralt a kazánba. Mikor megengedték a vizet a kiszáradt, jobb idôket is megélt nagy zománcozott öntöttvas fürdôkád mohón lefetyelte a kissé rozsdás meleg vizet, s a zománc repedezései kisimultak. A fürdetés rendszeresen a legkisebb gyerekkel kezdôdött mert kicsi volt, így kevesebb piszok tudott rá ragadni. Második volt a lenszôke kisebbik bátyus, aki még szintén kis bôrfelületet mondhatott magának, de bevitte a kádba a piszkos játékait. Na erre lett nagy csete-paté. En ugyan nem fürdök ez után a koszos kölyök után, mondta Csoscsoszán, s haragjában kitágultak az orcsimpái, s fekete fürtjei vad táncot jártak gyönyörû fején. Pedig ô csak harmadik volt a sorban!
Folyt. köv.
Amikor még csak olyan pislákoló kis fény voltam, mint a nyári éjszakában az alig lélegzô szentjánosbogár potroha, nem gondoltam hogy mennyi felelôsség fog rám hárulni egyéniségem kialakitásában.Kezdetben a dolog igazságtalanságán, miszerint minden lélek éledésének korai szakaszában kizárólag a vele szinbiózusban élô lénytól függ, nem gondolkodtam. Csak lassan eszméltem rá, hogy a testi társamról kialakitott kép mennyire befolyásolja bolgulásom a középsô-világ anyagi és felsôvilág szellemi társadalmában, amelyet csak a hosszú idô után megváltozott értékrendek formálhatnak újra.
De mielôtt leirnám itt röpke történetemet, az érthetôség kedvéért elmondom, hogy a mutualizmus csak fizikai értelemben szünik meg a súlytalan szárnyú lélek és a földi porhüvely között. Mikor például a dús hajkoronájú Zsófia eltávozott az élôk sorából, a hölgy örökösei gyakran emlegették ôt, de már nem arra a karizmatikus, egyenestartású, mélybarna szemü asszonyra gondoltak, hanem az testébôl elillanó légfuvallatra, vagy talán illatra amely a temetésen a gyászolókat körül lengte, megtapintotta a szemek alatt lévô kis nedvességet, s egyik másik hozzátartózója lelkét megölelte. Amikor ölelése viszonzásra talált folytathatta útját a lelkek birodalmában mindaddig amig álmodnak róla, amig megérintik.
Ennek a kiszabadult életerônek viszonylag könnyü dolga volt, mert Zsófia tekintélyes vagyonát egy utolsó gesztusként nagyvonaluan ráhagyta rokonságára.
Mikor viszont életében az asszonyságot dicsérték kellemes hangjáért, vagy éppen nemes tetteiért akkor valójában a testét átjáró bizonyosságot, ereiben lüktetô erôt méltányolták,
Ha én egy emberi értelemben vett rendes polgári lélekként gyarapithattam volna erôtartományomat, bizonyára most ott ringatódznék a poharas szekrény fénytôl hunyorgó porcelán angyalkáinak szája sarkán, s elmélkednék halandók számára oly lényektelen dolgokról. De nem igy történt.
Egy másfélkilónyi, még bôgni is alig tudó húscsomagban láttam meg a napvilágot. Már a kezdet kezdetén fitymáltak. A körülállók elégedetlenségüket idôrôl-idôre szóban is kifejezték, valahogy igy: “ Hát köllött nekünk ez a leány?”, s bizonytalan szinü ruhadarabokba tekerve megkezdôdött fölfi pályafutásom.
Szegénység vagy amit akartok
Sokan írtak már a szegénységrôl mindenféle formában de a szomszédtól kapott téli kabátban felakasztott kislány elbeszélése kissé külônbôzik ezektôl beszámolóktól azon oknál fogva, mert a gyereknek fogalma sem volt arról , hogy mirôl beszél. Nem volt sem szomorú, sem elégedetlen, s különben is jól elvolt abban a világban, amelyet én a jó szelleme teremtettem neki. Én sem panaszkodhattam, mert úgy gombolyíthattam a történet fonalát ahogy nekem tetszett, mivel csöndes, szófogadó gyerek volt.
A fogasra csak azért került, mert a kabát szûk volt. Ahogy a sok gyerekes családoknál szokás volt, a gyerekek télen egyûtt kirajzottak, hogy a sûrû hóesést nagy újjongással üdvözöljék, hóembert vagy bunkert építensenek, csúszkáljanak vagy szánkózzanak a szôlôhegyek lejtôin, s sötétedéskor, jó esetben, csurom vizesen összefagyva, egyszerre berontottak a házba. Ez a roham olyan volt, mint a középkorban, vérttel felfegyverzett lovas támadás. Szegény anyjuk azt sem tudta milyen gyorsan kapkodja le a vízes ruhadarabokat a kölykökrôl, nehogy megbetegedjenek. Igy történt, hogy a nagy sietségben a szelid asszonyka felkapta a kiskabátos vánnyadt porongyot s a szépen ívelt fogasra akasztotta, s még egy pár kabát került a tetejére. A kabát túl szoros volt, igy a csenevész lányka a kabátban maradt, s csak az átázott, újságpapírral kibélelt ócska cipô esett le a lábáról, mert abba még bele kellett nônie.
A kis vacak senkinek sem hiányzott, az anyjának pedig szusszanásnyi ideje nem volt, mert a sáska hadat etetni, öltöztetni, vetkôztetni kellett, s forró téglát melegíteni az összefagyott lábuknak, hogy kiengedjen a vastag mélyszagú, dohos dunyha alatt a fütetlen szobában. Mindamellett a soha meg nem szûnô ricsaj úgy eltompította érzékeit, hogy ha meg is szólalt, azt könyörgve tette. Ezt az állandó feszültséget Öcsibácsi megtetézte szüntelen szökéseivel, s csak késô éjjel véraláfutásos ábrázattal tért haza.A két nagylány természete nagyon különbözött, de azonnal bensôséges hangulat alakult ki közöttük, ha arról volt szó hogyan toljanak ki a pár évvel fiatalabb öccsükkel, aki erôsebb volt kettôjôknél együttvéve is. Öcsibácsira a legnagyobb jóakarattal sem lehetett mondani, hogy jó gyerek volt.
Az egyik ilyen eltûnése alkalmával, a lányok betömték a kapucsengôjét ronggyal, hogy ne hallja meg anyjuk az érkezését. Nem tehetett mást az ablakon kellett dörömbölnie, amit az ember, aki szintén a házban lakott, meghallott. Na ez bizony kínos volt, mert nem szerette ha álmából felébresztették. Szokatlan fürgeséggel elkapta a rossz suhancot, s jól elagyabugyálta a gyalupadon a két lány örömére. Hogyhogy nem, már volt is daluk az esemény megörökítésére, s pillanatnyi habozás nélkül felcsattant a nóta.“ Egyik nap az öcsi bácsi kikapott, elcsavargott még alig hajnalodott, de úgy kell néki jól meg járta hahaha, de hahaha!”Azon az ominózus napon, amikor a “vilászépnádszálkirálykisasszony” a fogasra került, Öcsibácsi kivételesen el is tûnt. Hogy mikor, hogyan kerül elô már nem jegyeztük, mert szokásává vált az eltûnés. Anyja oly nagyon aggódott, hogy nem jutott eszébe hol van az ô “borsószemkirálykisasszonya”, így a vakarcs a fogason maradt. Eleinte jól tûrte, mert a konyában fôzéshez mindennap begyújtottak, s volt a falon néprádió is, ahol sok-sok rádiójáték volt, s azt hallgatta, s álmában még vissza is beszélt a rádiónak. Aztán már ébren is beszélgetni kezdett. Ezt a szokását az ember, akit Pali bácsinak is hívtak, nem szerette, mert állandóan az adószedôk elôl bújkált. Egyszer mondta is: Hogy senki nincs itthon ez meg a tyukokkal diskurál. Volt egy másik rádió is, de ez egy másik történet, s különben is Pali bácsi eldugta a szénakazalba, hogy el ne vigyék. Az nem volt olyan szórakoztató, mert csak az örökös rádióhullámok keresését hallgathatta a egész család apraja nagyja. “Itt a Szabad Europa Hangja beszél!”, meg krskrsk. A német megszálás alatt persze Moszkva hangját keresgélte nagy kitartással.
Nem is volt olyan rossz hely az a fogas. A nyafka tündérlány elkerülte a testvérek állandó zaklatásait. Mivel mindenen nyekergett, és a testvérek ezt élvezték, belecsiptek, vagy meghúzták a haját, vagy megnyomták az orrát, mint egy gumi babának. A nyee, naaaa, nyiii, eee, soha sem maradt el, így a birizgálás is állandósult. Ezidôtájt már tavaszodni kezdtett, s így történt, hogy a nyöszöge a tél végét, s a tavaszt a fogason töltötte. Ez csak akkor tünt fel, amikor a fürdés következett. Havonta két-havonta, amikor az ember úgy gondolta, hogy megengedhetjük magunknak azt a luxust hogy a fûrdôszobai viztartály alá begyújtsunk, az anya vizet forralt a kazánba. Mikor megengedték a vizet a kiszáradt, jobb idôket is megélt nagy zománcozott öntöttvas fürdôkád mohón lefetyelte a kissé rozsdás meleg vizet, s a zománc repedezései kisimultak. A fürdetés rendszeresen a legkisebb gyerekkel kezdôdött mert kicsi volt, így kevesebb piszok tudott rá ragadni. Második volt a lenszôke kisebbik bátyus, aki még szintén kis bôrfelületet mondhatott magának, de bevitte a kádba a piszkos játékait. Na erre lett nagy csete-paté. En ugyan nem fürdök ez után a koszos kölyök után, mondta Csoscsoszán, s haragjában kitágultak az orcsimpái, s fekete fürtjei vad táncot jártak gyönyörû fején. Pedig ô csak harmadik volt a sorban!
Folyt. köv.
2008. november 10., hétfő
Titanic
A legenda szerint amikor a Titanic 1912. április 12-én 11:40-kor rászaladt a jéghegyre, az egyik hires utasa John Jacob Astor a bártpultnál állva egy italt rendelt; s megjegyezte "Jeget kértem, de ez azért több a soknál." Természetesen a Titanic luxushajó tragikus elsüllyedése ekkor még hihetetlennek tûnt.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
