Egy ôrült világban

Ha Te vagy az egyetlen normális személy egy ôrült világban, az a Te szempontodból legalább olyan rossz, mintha Te lennél az egyetlen ôrül egy konszolidált társadalomban.
A probléma a tulajdonképpeni felismeréssel vagy annak a hiányával kezdôdik, s a hasonulással, majd meghasonulással folytatódik.

Magam részérôl, ha lenne választási lehetôség a konszolidált társadalmat választanám, mert a végeredmény ugyanaz, csak megkiméli magát a jámbor halandót a megôrülési folyamattól. Azonfelül gondoskodnak róla annak megfelelôen hogy milyen anyagi bázissal rendelkezik. Biztos anyagi hattér esetén a jelôlt egy rendes tiszta intézetbe kerülhet, ahol a léptek hangját a vastag szônyegek nyeldeklik, s ráadásul magához hasonló jól szituált személyekkel ismerkedhet meg.

Ha nics pénz a megoldás nem olyan kényelmes, mert a legtôbb bôrtônben a társaság vegyes, s a szabályokat nehéz betartani egy magamfajta érzékeny embernek. De van jó dolog is a börtönben, van munka, mindegy, hogy milyen de legalább van.

Én már évek óta próbálok találni egy rendes munkát, ha egyáltalán van ilyen , hogy rendes munka.
Ja, holnap azért nem érek rá, mert valaki ad egy hetes munkát, az jó lesz, aztán nem tudom mi fog történni utána. Már régóta a problémáin úgy oldódnak meg, hogy másik lép a helyébe, s igy nincs idôm az elôzôn törni magam. Tegnap volt kint a rendôrség nálam, hogy hagyjam el a házam 20 napon belül. Már réges rég nem fizettem a felvett hitelt, mert nem volt mibôl. Van autom, , de nincs benzinre penzem, stán jön a hideg is.
Mûvész vagyok. Látod ezek a munkáim, 6 hete egy hegyet építettem egy milliomosnak, nem kellet nagy mûvészet hozzá, de hetente fizetett.
Ez egy szobrom, (hatalmas kezek) az egyik betegek otthonában van, mert nem tudtam eladni, építettem elé egy kaput, hogy belehessen lépni hozzá egy ajtón, s ugy lehessen körüljárni. A múzeumnak nem kellett pedig nem sokat kértem érte.

Az emberek félnek tôlem, mert börtönben voltam, pedig jó ember vagyok. Szeretnék anyámról gondoskodni, de látod magamról sem tudok. Nem szabadna sírnom hiszem felnôtt férfi vagyok; bocsánatot kérek. Van büszkeség is bennem, de ha sírni kezdek nem tudom abba hagyni. A szerelmem is elhagyott, mert azt mondta nem tud több szenvedést elviselni. Megértettem, és nem is akartam, hogy szenvedjen. Küld néha pénzt, de ô is nehezen él.
Kihez forduljak segítségét? Bár csak veszítettem volna el mindkét lában a háborúban, akkor most hôs lennék, de így?
Tudom baj van velem itt fent, de nem én csináltam a háborút.

A szerkeszetô megjegyzése: és valóban nem ô csinálta a háborút, de sírás közben eladott egy zongorát a mobil telefonján.