Hashin: Lelkek
Nincs ég, nincs már föld.
Honnan hát, honnan jönnek,
hullanak a hópelyhek?
2009. január 27., kedd
Kilincsnyaló
megnyaltam a fagyott kilincset,
mivel mondták nem szabad,
mit nem hagyhattam észrevétlen
mert a nyelvem ráragadt.
csillagok járását követtem,
míg az óra körben járt,
szokásaikat megtanulni
ember lévén nem használt.
most itt állok egy kapu elôtt,
ami könnyen nyitható,
mit is mondjak ki vagyok én,
egy fáradt kilincsnyaló?
A költô megjegyzése:
Tulajdonképpen a mû elérte célját, ha az olvasó szenved, mert a költô is szenvedett eme eszmefuttatás közepette.
mivel mondták nem szabad,
mit nem hagyhattam észrevétlen
mert a nyelvem ráragadt.
csillagok járását követtem,
míg az óra körben járt,
szokásaikat megtanulni
ember lévén nem használt.
most itt állok egy kapu elôtt,
ami könnyen nyitható,
mit is mondjak ki vagyok én,
egy fáradt kilincsnyaló?
A költô megjegyzése:
Tulajdonképpen a mû elérte célját, ha az olvasó szenved, mert a költô is szenvedett eme eszmefuttatás közepette.
2009. január 26., hétfő
A köd, a köd a síkon mindent beföd........
Ma reggel hatalmas ködre ébredt Florida. Amikor kinyitottam a garázsajtót nem voltam benne biztos, hogy a szita ajtó le van erestve-e vagy sem, mert olyan fehér volt minden. Mikor meggyôzôdtem róla, hogy ez a puha fehérség a kinti világ, kisétáltam, s körülnéztem. Ez érdekes volt. Ugyanazt lállam jobbról, mint balról. Aztán kezek nyúltak ki a ködbôl közvetlen az orrom elôtt. Borotvaéles agyammal azonnal felfogtam, hogy ez csak Running Water lehet, s még nem ment el dolgozni. De hol a kocsija. Az is ott volt két lépésnyire tôlem a köd tökéletes inkognitójában.
Mondtam neki menjünk bankot rabolni. Erre ô, ha bemégy a bankba ott nincs köd. Hát akkor ne menjünk be! Akkor meg hogy akarsz bankot rabolni? S a beszélgetés ebben a stílusban tartott volna még egy darabig, ha én beszédes állapotban vagyok. De nem. Ébredés után szeretem kiélvezni az álomittas bambaságom, s jól esik az alapjáraton elinditott nap aprú zörejei, a kávéfôzô szörcsölése, a ahogy a kutyi mély basszus hangján mórikálja magát. Persze néha röfög is. A Rusty, nem én. Nagy világosságra sincs szükségem, mert a tárgyakat is inkább a tapíntás útján érzékelem. Nemúgy Running Water. Ahogy kinyilik a szeme teljes gôzzel beindul a gépezet, s azonnal beszélni kezd, és naná mindig van mirôl. De nemcsak olyan kutyafuttából odavetett tômondatokban fejezi ám ki magát! Szép hangja van meg kell hagyni, így nem kellemetlen, csak nem kell odafigyelni, hogy ne túráztassam az agyamat. Amellet, hogy nagy dumás nem mond túl sokat, inkább ködösít. Ezt a mai nagy ködöt is az ô számlájára írom.
Mondtam neki menjünk bankot rabolni. Erre ô, ha bemégy a bankba ott nincs köd. Hát akkor ne menjünk be! Akkor meg hogy akarsz bankot rabolni? S a beszélgetés ebben a stílusban tartott volna még egy darabig, ha én beszédes állapotban vagyok. De nem. Ébredés után szeretem kiélvezni az álomittas bambaságom, s jól esik az alapjáraton elinditott nap aprú zörejei, a kávéfôzô szörcsölése, a ahogy a kutyi mély basszus hangján mórikálja magát. Persze néha röfög is. A Rusty, nem én. Nagy világosságra sincs szükségem, mert a tárgyakat is inkább a tapíntás útján érzékelem. Nemúgy Running Water. Ahogy kinyilik a szeme teljes gôzzel beindul a gépezet, s azonnal beszélni kezd, és naná mindig van mirôl. De nemcsak olyan kutyafuttából odavetett tômondatokban fejezi ám ki magát! Szép hangja van meg kell hagyni, így nem kellemetlen, csak nem kell odafigyelni, hogy ne túráztassam az agyamat. Amellet, hogy nagy dumás nem mond túl sokat, inkább ködösít. Ezt a mai nagy ködöt is az ô számlájára írom.
2009. január 22., csütörtök
Jelek mindenütt vannak
Nap mint nap gondolkodom azon, hogy mikor menjek nyugdijba. Nem értem el a nyugdijkorhatárt ugyan, de jó lenne egy kicsit élvezni a független, gondtalan életet jó társam oldalán. További töprengrengésekre nincs okom. Ma reggel ébredés után hosszú ideig gondolkodnom kellett azon hol is dolgozom, annak ellenére hogy már kilencedik éve osztogatom tanácsimat a helyi lakosságnak. Ezt isteni jelnek tekintettem. Ha egy reggel elfelejtek bemenni dolgozni, az biztos jele annak, hogy minden vacillálás nélkül nyugalomba vonulhatok.
2009. január 21., szerda
Párizs
www.photojpl.com/tour/08toureiffel/08toureiffel.html; Eiffel torony
http://www.photojpl.com/flash/08notredbs.html; Notre Dame mellékhajó
http://www.photojpl.com/flash/08notredbs.html; Notre Dame mellékhajó
2009. január 20., kedd
Napút - Az eredendô mûveltség honlapja
Hálás kösznetem a 8. sz. kiadványért.
http://naput.hu/index.php
http://naput.hu/index.php
2009. január 14., szerda
Guillaume Apollinaire
L' Adieu
J'ai cueilli ce brin de bruyère
L'automne est morte souviens-t'en
Nous ne nous verrons plus sur terre
Odeur du temps Brin de bruyère
Et souviens-toi que je t'attends
The Farewell
I picked this sprig of heather
Autumn has died you must remember
We shall not see each other ever
I'm waiting and you must remember
Time's perfume is a sprig of heather
El adiós
Recogí esta brizna en la nieve
Recuerda aquel otoño
En breve
No nos veremos más
Yo muero
Olor del tiempo brizna leve
Recuerda siempre que te espero
Búcsú
Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sose látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod.
J'ai cueilli ce brin de bruyère
L'automne est morte souviens-t'en
Nous ne nous verrons plus sur terre
Odeur du temps Brin de bruyère
Et souviens-toi que je t'attends
The Farewell
I picked this sprig of heather
Autumn has died you must remember
We shall not see each other ever
I'm waiting and you must remember
Time's perfume is a sprig of heather
El adiós
Recogí esta brizna en la nieve
Recuerda aquel otoño
En breve
No nos veremos más
Yo muero
Olor del tiempo brizna leve
Recuerda siempre que te espero
Búcsú
Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sose látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod.
Falak
Szobája szûkülô falai belé préselték a magányt, s semmi másra csak ablakokra, szép nagy ablakokra vágyott, hogy láthassa mi történik körülötte. Hosszú idô és sok türelem kellett ahhoz míg ezeket a védelmet nyújtó falakat felépítette. Szerette biztonságát, kényelmes is volt, de egy idô után egyre gyakrabban kezdte figyelni az átszûrôdô hangokat. Képzelete, akarata ellenére, lassan tôle függetlenül önálló életet kezdett élni, s benépesítette a kicsiny vermet - mert ekkor már veremnek érezte - barátokkal, ellenségekkel, csodalényekkel. Szabadon utazott idôben és térben.
Képzelete elôször a föld tengelyéhez, a Himalája csúcsaira repítette, ahol az ég ugyanolyan fehér volt mint a föld, s a szempilláján fennakadó hópelyhek gyorsan gyülekeztek. Azonban a hegyek istenei nem szerették otthonukban a tiszteletlen betolakodókat, s fagyos lehelletükkel a csontvelejébe bújtak, hogy sípcsontján keresztül kihúzzák agyvelejét. Azon nyomban a Szaharába, Allah kertje után vágyott, hogy annak forró homokjában temetkezve figyelhesse a homokfutó százlábúak rohanását, ahogy hùtik testüket. Járt a világ minden táján. Fáraók borát itta, vulkánok tùzébôl gyújtott pipájára, Dionüszosszal hahotázott, s megfújta Valhalla kürtjét, ahol az elesett hôsök vártak a végsô összecsapásra.
A harci tûz sem tudta marasztalni, hirtelen békére vágyott, felkereste O-hanami cseresznyefáit, ahol a fehér szirmokat ringatta, kergette a szellô. Átengedte egész lényét a szél dudolásának, s a szirmokkal együtt a semmibe repült. Megszûnt a világ, csak a lehellet könnyù lebegés létezett, amely lehùtötte lázas agyát, elaltatta minden gondolatát, s szelíden letette az álom és az ébrenlét küszöbére.
Ez a hely elhitette vele, hogy az örökkévalóság számára is létezik csak ki kell várnia, amig a szép barna szemû lány haját befonják a szelek. Ettôl kezdve ahányszor csak tehette eljött ide, s várt.
Hogy mennyi idô telt el nem tudta, de azon kapta magát, hogy a semmi ölelésétôl hirtelen elkapta a félelem, amely szomorúsággá csendesült a gondolatra, hogy ô is meghal csakúgy mint más ember, s még csak észre sem veszi?
Belecsípett saját karjába s ráébredt nem érzékeli mi a valóság, s mi a képzelete szüleménye, s csak korábbi, a világgal való tapasztalatai adtak segítséget eligazodásra. Olyannyira megcsalták érzékei, hogy nem lepôdött volna meg azon sem, ha Einstein megveregeti a vállát, s biztatóan ráhunyorít. Természetesen tudta, hogy Einstein meghalt mielôtt még ô megszületett volna, s így nem is tudhatott semmit az ô vélt vagy valódi személyes problámáiról.
Mivel babonás volt betette képzeletét balzsébébe, s a biztonság kedvéért megtapogatta, megütögette, hogy ott van-e.
Igy történt, hogy minden elôzetes töprengés nélkül hátrahagyva kicsiny kamráját elindult, hogy megtalálja az útat a szabad örvénylés felé, hogy belevethesse magát abba, s a légmozgás átfujja, megtisztítsa agyát, megmozgatja ellustult beleit.
Eleinte csak találomra ment az egyik irányba de újból és újból falakkal találta magát szemben. Kiváncsian nézett mögéjük, hogy mit takarnak el elôle, de a folyosó csak irányt változtatott, s a feltáruló távolság újabb biztató reményével csalogatta. Sok sok ilyen falat hagyott maga mögött, olykor úgy tûnt, hogy erre már járt, ismeri ezeket a néma, személytelen, szenvtelen falakat, amelyek egykedvûen terelik egy megadott irányba. Az egyhangúság kedvét szegte, de a vándorlás a génjeibe volt kódolva, így nem tehetett mást, mint hogy kövesse azt. Ha mindig jobbra tartok el kell jutnom valahová, okoskodott magában, mintha lett volna választása, s maga sem vette észre, hogy egyre jobban megbabonázva gyorsítja lépteit, majd ôrül rohanásba csap át.
Semmi nem történt csak a föld lett keményebb lépteinek súlya alatt, s a világosság egyre csökkent. Végül kimerülten leroskadt a nyírkos talajra, s akkor érezte elôször, hogy a talaj remeg. Gyengén alig érezhetôen, de remeg. Fülét a földhöz tapasztotta, s valahol féktelen mének vágtájának robaját vélte felfedezni. Felpattant, s a falhoz lapult nehogy eltapossák, s ekkor érezte, hogy a fal is remeg. Félelmében felkente magát a falra olyannyira, hogy eggyé vált a vakolattal, s izgalmában a hasa táján kiütött a salétrom. A lódobogást a befalazottak eszeveszett sikolya váltotta fel. Már semmit sem bánt, szivesen megadta volna magát falrafeszített tehetetlenségnek, de a küzdés lángnyelve felcsapott lüktetô ereibôl, mely felperzselte, feketére égette a falakat, s ô maga szállingózó pernyeként repült a lágoktól vörösre festett ég felé.
A magasból visszapillantott a földre, s a domborodó földgolyón nemcsak egy, de számtalan egymástól távolabb sokkal nagyobb lángoló, vagy éppen már hamvadó tûzeket pillantott meg. Átengedte magát az tenger felôl jövô párás meleg szélnek, s hagyta, hogy az felemelje, s a szárazföld belseje felé a várakozó fekete viharfelhôkbe sodorja. Repülve úszott a cumulus nimbus nehéz párájában, s az esôfüggönybe kapaszkodva kissé puffanva ugyan, de földet ért. Egy marék felhôvel a kezében nézte az eget, ahogy a nappali világosság lassan visszatér, a fény diadalmasan áttör rajta, hogy felszippantsa azokat a tócsákat, amelyet a szárazra szikkadt föld még nem nyelt el. Szabályosan harcra keltek egymással az utolsó csep vízért is.
Nem is volt olyan borzasztó gondolta, s a gyorsan eltùnô tócsa fölé hajolva kémlelte saját arcát. Kétséget kizáróan egy ismeretlen ábrázat nézett vissza rá, de hirtelenjében nem is emlékezett a saját képére sem. Jöttek mások is, ismeretlen nyelven szóltak hozzá, bólítottak és tovább mentek. Akkor jött a barna szemü lány. Nem mosolygott mint álmában, sôt egy kis rosszallás volt a pillantásában, ahogy kinyujtotta felé a karját. Miközben megfokta a felajánlott kezet, rájött ki is ô valójában, honnan jött s hová tart, de föként arra, hogy ez a pillanat a legfontosabb múló életében.
Képzelete elôször a föld tengelyéhez, a Himalája csúcsaira repítette, ahol az ég ugyanolyan fehér volt mint a föld, s a szempilláján fennakadó hópelyhek gyorsan gyülekeztek. Azonban a hegyek istenei nem szerették otthonukban a tiszteletlen betolakodókat, s fagyos lehelletükkel a csontvelejébe bújtak, hogy sípcsontján keresztül kihúzzák agyvelejét. Azon nyomban a Szaharába, Allah kertje után vágyott, hogy annak forró homokjában temetkezve figyelhesse a homokfutó százlábúak rohanását, ahogy hùtik testüket. Járt a világ minden táján. Fáraók borát itta, vulkánok tùzébôl gyújtott pipájára, Dionüszosszal hahotázott, s megfújta Valhalla kürtjét, ahol az elesett hôsök vártak a végsô összecsapásra.
A harci tûz sem tudta marasztalni, hirtelen békére vágyott, felkereste O-hanami cseresznyefáit, ahol a fehér szirmokat ringatta, kergette a szellô. Átengedte egész lényét a szél dudolásának, s a szirmokkal együtt a semmibe repült. Megszûnt a világ, csak a lehellet könnyù lebegés létezett, amely lehùtötte lázas agyát, elaltatta minden gondolatát, s szelíden letette az álom és az ébrenlét küszöbére.
Ez a hely elhitette vele, hogy az örökkévalóság számára is létezik csak ki kell várnia, amig a szép barna szemû lány haját befonják a szelek. Ettôl kezdve ahányszor csak tehette eljött ide, s várt.
Hogy mennyi idô telt el nem tudta, de azon kapta magát, hogy a semmi ölelésétôl hirtelen elkapta a félelem, amely szomorúsággá csendesült a gondolatra, hogy ô is meghal csakúgy mint más ember, s még csak észre sem veszi?
Belecsípett saját karjába s ráébredt nem érzékeli mi a valóság, s mi a képzelete szüleménye, s csak korábbi, a világgal való tapasztalatai adtak segítséget eligazodásra. Olyannyira megcsalták érzékei, hogy nem lepôdött volna meg azon sem, ha Einstein megveregeti a vállát, s biztatóan ráhunyorít. Természetesen tudta, hogy Einstein meghalt mielôtt még ô megszületett volna, s így nem is tudhatott semmit az ô vélt vagy valódi személyes problámáiról.
Mivel babonás volt betette képzeletét balzsébébe, s a biztonság kedvéért megtapogatta, megütögette, hogy ott van-e.
Igy történt, hogy minden elôzetes töprengés nélkül hátrahagyva kicsiny kamráját elindult, hogy megtalálja az útat a szabad örvénylés felé, hogy belevethesse magát abba, s a légmozgás átfujja, megtisztítsa agyát, megmozgatja ellustult beleit.
Eleinte csak találomra ment az egyik irányba de újból és újból falakkal találta magát szemben. Kiváncsian nézett mögéjük, hogy mit takarnak el elôle, de a folyosó csak irányt változtatott, s a feltáruló távolság újabb biztató reményével csalogatta. Sok sok ilyen falat hagyott maga mögött, olykor úgy tûnt, hogy erre már járt, ismeri ezeket a néma, személytelen, szenvtelen falakat, amelyek egykedvûen terelik egy megadott irányba. Az egyhangúság kedvét szegte, de a vándorlás a génjeibe volt kódolva, így nem tehetett mást, mint hogy kövesse azt. Ha mindig jobbra tartok el kell jutnom valahová, okoskodott magában, mintha lett volna választása, s maga sem vette észre, hogy egyre jobban megbabonázva gyorsítja lépteit, majd ôrül rohanásba csap át.
Semmi nem történt csak a föld lett keményebb lépteinek súlya alatt, s a világosság egyre csökkent. Végül kimerülten leroskadt a nyírkos talajra, s akkor érezte elôször, hogy a talaj remeg. Gyengén alig érezhetôen, de remeg. Fülét a földhöz tapasztotta, s valahol féktelen mének vágtájának robaját vélte felfedezni. Felpattant, s a falhoz lapult nehogy eltapossák, s ekkor érezte, hogy a fal is remeg. Félelmében felkente magát a falra olyannyira, hogy eggyé vált a vakolattal, s izgalmában a hasa táján kiütött a salétrom. A lódobogást a befalazottak eszeveszett sikolya váltotta fel. Már semmit sem bánt, szivesen megadta volna magát falrafeszített tehetetlenségnek, de a küzdés lángnyelve felcsapott lüktetô ereibôl, mely felperzselte, feketére égette a falakat, s ô maga szállingózó pernyeként repült a lágoktól vörösre festett ég felé.
A magasból visszapillantott a földre, s a domborodó földgolyón nemcsak egy, de számtalan egymástól távolabb sokkal nagyobb lángoló, vagy éppen már hamvadó tûzeket pillantott meg. Átengedte magát az tenger felôl jövô párás meleg szélnek, s hagyta, hogy az felemelje, s a szárazföld belseje felé a várakozó fekete viharfelhôkbe sodorja. Repülve úszott a cumulus nimbus nehéz párájában, s az esôfüggönybe kapaszkodva kissé puffanva ugyan, de földet ért. Egy marék felhôvel a kezében nézte az eget, ahogy a nappali világosság lassan visszatér, a fény diadalmasan áttör rajta, hogy felszippantsa azokat a tócsákat, amelyet a szárazra szikkadt föld még nem nyelt el. Szabályosan harcra keltek egymással az utolsó csep vízért is.
Nem is volt olyan borzasztó gondolta, s a gyorsan eltùnô tócsa fölé hajolva kémlelte saját arcát. Kétséget kizáróan egy ismeretlen ábrázat nézett vissza rá, de hirtelenjében nem is emlékezett a saját képére sem. Jöttek mások is, ismeretlen nyelven szóltak hozzá, bólítottak és tovább mentek. Akkor jött a barna szemü lány. Nem mosolygott mint álmában, sôt egy kis rosszallás volt a pillantásában, ahogy kinyujtotta felé a karját. Miközben megfokta a felajánlott kezet, rájött ki is ô valójában, honnan jött s hová tart, de föként arra, hogy ez a pillanat a legfontosabb múló életében.
2009. január 8., csütörtök
Álmomdan bálna voltam Jónás hasában
Csak nagy sokára, miután már fél Magyarország elbálnásodott, jöttem rá, hogy van benne valami. Mert például a bálna is olyan mint a ló csak egészen más. Nicsen neki lába mégis megbotlik.
2009. január 6., kedd
Brackot, Búzát, Békességet a Bújesztendôre
Nem kivántam semmit az új esztendôre abban a reményben, hogy az legalább teljesül.
Ha semmi nem történik, akkor marad idôm olyan dolgokra, amelyek mindig szerettem volna csinálni.
A minap például megtanultam hegedülni a szintetizátoromon.
Ha meggondolom, hogy az unokhugom mit kinozta a szárazfát, hogy valami hang kijöjjön belôle! Anyja persze jóindulatuan mosolygott. Igen mosolygott, de a mai napig nem jöttem rá, hogy a mosoly biztató volt-e vagy elnézést kérô, és hogy végül is kinek szólt.
De ha már itt tartunk akkor csapongjunk csak.
Vannak dolgok, amire az ember minden körülmények között emlékszik. Jó példa erre a hegedülés. Jöhet nátha vagy agyérelmeszesedés, mindenki szivesen emlegeti, hogy tanult hegedülni. Azok persze, akik tudnak is játszani nem emlegetik annyit.
Azután feltalálták a szintetizátort, s egy félkezü ember is tud rajta hegedülni, de mégsem fordulhat elô, hogy egy szinfónikus zenekarban egy csoport zongorista mimeli a hegedût, vagy a szakszofont szintetizátoron. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy a karmester nem tudná ki az elsô hegedüs, vagy ki játszik alkalomadtán az “oboán”.
Gyerekkoromban eltûnôdtem azon, hogy a karnagy vajon miért hadonászik a zenészek elôtt, hiszen mindenki éveket töltött el azzal, hogy a saját hangszerén mester fokon játszon. No, miután a karnagy is zenész, feltétlenül karnagy szerettem volna lenni, mert annak nem kell tudni játszani semmiféle hantgszeren, vagy legalábbis nem derülhet ki róla. Sosem felejtem el, hogy a 70-es években milyen élvezettel nézte egész Magyarország, hogy Kobayashi Ken-Ichiro vezényel. Rezzenéstelen szempillájú szamuráj ôsei foroghattak a sírjukban.
Azt sem felejtjük el, amikor ínri tanultunk egy egész évet, holott egy hónap alatt meg lehetett volna tanulni az írást-olvasás minden csinját-binját ha például nem 6 hanem 18 évesen kezdik a gyerekek. Nem sok idô fog eltelni, amikor az írást, csakúgy mint a calligrafikát, csak csodabogarak rejtjeles üzenetek küldésére használják.
Mára ennyi idô jutott a csapongás irására, amit ha lehet folytatok, viszont bokros teendôim elragadnak akkor csak csapongok irás nélkül. Hiába ezt csinálom a legjobban!
Ha semmi nem történik, akkor marad idôm olyan dolgokra, amelyek mindig szerettem volna csinálni.
A minap például megtanultam hegedülni a szintetizátoromon.
Ha meggondolom, hogy az unokhugom mit kinozta a szárazfát, hogy valami hang kijöjjön belôle! Anyja persze jóindulatuan mosolygott. Igen mosolygott, de a mai napig nem jöttem rá, hogy a mosoly biztató volt-e vagy elnézést kérô, és hogy végül is kinek szólt.
De ha már itt tartunk akkor csapongjunk csak.
Vannak dolgok, amire az ember minden körülmények között emlékszik. Jó példa erre a hegedülés. Jöhet nátha vagy agyérelmeszesedés, mindenki szivesen emlegeti, hogy tanult hegedülni. Azok persze, akik tudnak is játszani nem emlegetik annyit.
Azután feltalálták a szintetizátort, s egy félkezü ember is tud rajta hegedülni, de mégsem fordulhat elô, hogy egy szinfónikus zenekarban egy csoport zongorista mimeli a hegedût, vagy a szakszofont szintetizátoron. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy a karmester nem tudná ki az elsô hegedüs, vagy ki játszik alkalomadtán az “oboán”.
Gyerekkoromban eltûnôdtem azon, hogy a karnagy vajon miért hadonászik a zenészek elôtt, hiszen mindenki éveket töltött el azzal, hogy a saját hangszerén mester fokon játszon. No, miután a karnagy is zenész, feltétlenül karnagy szerettem volna lenni, mert annak nem kell tudni játszani semmiféle hantgszeren, vagy legalábbis nem derülhet ki róla. Sosem felejtem el, hogy a 70-es években milyen élvezettel nézte egész Magyarország, hogy Kobayashi Ken-Ichiro vezényel. Rezzenéstelen szempillájú szamuráj ôsei foroghattak a sírjukban.
Azt sem felejtjük el, amikor ínri tanultunk egy egész évet, holott egy hónap alatt meg lehetett volna tanulni az írást-olvasás minden csinját-binját ha például nem 6 hanem 18 évesen kezdik a gyerekek. Nem sok idô fog eltelni, amikor az írást, csakúgy mint a calligrafikát, csak csodabogarak rejtjeles üzenetek küldésére használják.
Mára ennyi idô jutott a csapongás irására, amit ha lehet folytatok, viszont bokros teendôim elragadnak akkor csak csapongok irás nélkül. Hiába ezt csinálom a legjobban!
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
