Falak

Szobája szûkülô falai belé préselték a magányt, s semmi másra csak ablakokra, szép nagy ablakokra vágyott, hogy láthassa mi történik körülötte. Hosszú idô és sok türelem kellett ahhoz míg ezeket a védelmet nyújtó falakat felépítette. Szerette biztonságát, kényelmes is volt, de egy idô után egyre gyakrabban kezdte figyelni az átszûrôdô hangokat. Képzelete, akarata ellenére, lassan tôle függetlenül önálló életet kezdett élni, s benépesítette a kicsiny vermet - mert ekkor már veremnek érezte - barátokkal, ellenségekkel, csodalényekkel. Szabadon utazott idôben és térben.

Képzelete elôször a föld tengelyéhez, a Himalája csúcsaira repítette, ahol az ég ugyanolyan fehér volt mint a föld, s a szempilláján fennakadó hópelyhek gyorsan gyülekeztek. Azonban a hegyek istenei nem szerették otthonukban a tiszteletlen betolakodókat, s fagyos lehelletükkel a csontvelejébe bújtak, hogy sípcsontján keresztül kihúzzák agyvelejét. Azon nyomban a Szaharába, Allah kertje után vágyott, hogy annak forró homokjában temetkezve figyelhesse a homokfutó százlábúak rohanását, ahogy hùtik testüket. Járt a világ minden táján. Fáraók borát itta, vulkánok tùzébôl gyújtott pipájára, Dionüszosszal hahotázott, s megfújta Valhalla kürtjét, ahol az elesett hôsök vártak a végsô összecsapásra.

A harci tûz sem tudta marasztalni, hirtelen békére vágyott, felkereste O-hanami cseresznyefáit, ahol a fehér szirmokat ringatta, kergette a szellô. Átengedte egész lényét a szél dudolásának, s a szirmokkal együtt a semmibe repült. Megszûnt a világ, csak a lehellet könnyù lebegés létezett, amely lehùtötte lázas agyát, elaltatta minden gondolatát, s szelíden letette az álom és az ébrenlét küszöbére.
Ez a hely elhitette vele, hogy az örökkévalóság számára is létezik csak ki kell várnia, amig a szép barna szemû lány haját befonják a szelek. Ettôl kezdve ahányszor csak tehette eljött ide, s várt.

Hogy mennyi idô telt el nem tudta, de azon kapta magát, hogy a semmi ölelésétôl hirtelen elkapta a félelem, amely szomorúsággá csendesült a gondolatra, hogy ô is meghal csakúgy mint más ember, s még csak észre sem veszi?

Belecsípett saját karjába s ráébredt nem érzékeli mi a valóság, s mi a képzelete szüleménye, s csak korábbi, a világgal való tapasztalatai adtak segítséget eligazodásra. Olyannyira megcsalták érzékei, hogy nem lepôdött volna meg azon sem, ha Einstein megveregeti a vállát, s biztatóan ráhunyorít. Természetesen tudta, hogy Einstein meghalt mielôtt még ô megszületett volna, s így nem is tudhatott semmit az ô vélt vagy valódi személyes problámáiról.
Mivel babonás volt betette képzeletét balzsébébe, s a biztonság kedvéért megtapogatta, megütögette, hogy ott van-e.

Igy történt, hogy minden elôzetes töprengés nélkül hátrahagyva kicsiny kamráját elindult, hogy megtalálja az útat a szabad örvénylés felé, hogy belevethesse magát abba, s a légmozgás átfujja, megtisztítsa agyát, megmozgatja ellustult beleit.

Eleinte csak találomra ment az egyik irányba de újból és újból falakkal találta magát szemben. Kiváncsian nézett mögéjük, hogy mit takarnak el elôle, de a folyosó csak irányt változtatott, s a feltáruló távolság újabb biztató reményével csalogatta. Sok sok ilyen falat hagyott maga mögött, olykor úgy tûnt, hogy erre már járt, ismeri ezeket a néma, személytelen, szenvtelen falakat, amelyek egykedvûen terelik egy megadott irányba. Az egyhangúság kedvét szegte, de a vándorlás a génjeibe volt kódolva, így nem tehetett mást, mint hogy kövesse azt. Ha mindig jobbra tartok el kell jutnom valahová, okoskodott magában, mintha lett volna választása, s maga sem vette észre, hogy egyre jobban megbabonázva gyorsítja lépteit, majd ôrül rohanásba csap át.

Semmi nem történt csak a föld lett keményebb lépteinek súlya alatt, s a világosság egyre csökkent. Végül kimerülten leroskadt a nyírkos talajra, s akkor érezte elôször, hogy a talaj remeg. Gyengén alig érezhetôen, de remeg. Fülét a földhöz tapasztotta, s valahol féktelen mének vágtájának robaját vélte felfedezni. Felpattant, s a falhoz lapult nehogy eltapossák, s ekkor érezte, hogy a fal is remeg. Félelmében felkente magát a falra olyannyira, hogy eggyé vált a vakolattal, s izgalmában a hasa táján kiütött a salétrom. A lódobogást a befalazottak eszeveszett sikolya váltotta fel. Már semmit sem bánt, szivesen megadta volna magát falrafeszített tehetetlenségnek, de a küzdés lángnyelve felcsapott lüktetô ereibôl, mely felperzselte, feketére égette a falakat, s ô maga szállingózó pernyeként repült a lágoktól vörösre festett ég felé.

A magasból visszapillantott a földre, s a domborodó földgolyón nemcsak egy, de számtalan egymástól távolabb sokkal nagyobb lángoló, vagy éppen már hamvadó tûzeket pillantott meg. Átengedte magát az tenger felôl jövô párás meleg szélnek, s hagyta, hogy az felemelje, s a szárazföld belseje felé a várakozó fekete viharfelhôkbe sodorja. Repülve úszott a cumulus nimbus nehéz párájában, s az esôfüggönybe kapaszkodva kissé puffanva ugyan, de földet ért. Egy marék felhôvel a kezében nézte az eget, ahogy a nappali világosság lassan visszatér, a fény diadalmasan áttör rajta, hogy felszippantsa azokat a tócsákat, amelyet a szárazra szikkadt föld még nem nyelt el. Szabályosan harcra keltek egymással az utolsó csep vízért is.

Nem is volt olyan borzasztó gondolta, s a gyorsan eltùnô tócsa fölé hajolva kémlelte saját arcát. Kétséget kizáróan egy ismeretlen ábrázat nézett vissza rá, de hirtelenjében nem is emlékezett a saját képére sem. Jöttek mások is, ismeretlen nyelven szóltak hozzá, bólítottak és tovább mentek. Akkor jött a barna szemü lány. Nem mosolygott mint álmában, sôt egy kis rosszallás volt a pillantásában, ahogy kinyujtotta felé a karját. Miközben megfokta a felajánlott kezet, rájött ki is ô valójában, honnan jött s hová tart, de föként arra, hogy ez a pillanat a legfontosabb múló életében.